Ebben a kegyetlen világban (GFriend: SinB x Yerin) - One Shot

Tél közepe volt, már nem csicseregtek a madarak, nem sütöttek hétágra a nap sugarai, és nem virágzott egy növény sem, ahogy a két fiatal virágszál szerelme sem. Mindketten tudták, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátság vagy testvériség. Nem léteztek egymás látványa, érintése és egyetlen lélegzetvétele nélkül, de mégis el kellett, hogy váljanak útjaik. A középiskola utolsó évét járták, kiköltöztek a kollégiumban lévő közös kis fészkükből, és más dolgokra koncentráltak inkább, nehogy a szíveik még távolabb kerüljenek egymásétól egy rossz szó, vagy mozdulat következtében. Azt kívánták, hogy legyőzve az időt, bárcsak gyorsan felnőhetnének, és gondtalan életet élhessenek együtt a saját világukban, ahol senki más, csak ők ketten léteznek, és semmi sem zavarhatja meg az idilli jeleneteiket, a gondtalan suttogásaikat, s az ártatlan pillantásaikat. Csakis ezt az egyet kívánták, de egyre inkább kezdték úgy hinni, hogy ez ebben az életben egyáltalán nem lehetséges.

***

Yerin lassan ballagott a szekrényéhez, hogy elővegye a következő órájára a tankönyveket, de mikor kinyitotta az ajtaját, észrevett egy MP3 lejátszót, rajta egy kisebb cetlivel, amin azonnal felismerte legjobb barátnője gyöngybetűit, majd verdeső szívvel, ámbár kíváncsian kezdte olvasni a kicsi üzenetet.

„Drága Yerin-ah, írtam neked egy dalt a búcsúm jeléül. Kérlek, hallgasd majd meg, ha lesz rá egy kis időd. Habár nagyon izgulok amiatt, hogy mit fogsz gondolni róla, de ezek az én igazi érzelmeim. Remélem, megérted őket,
viszlát, a te Eunbid.”

Ezeket a sorokat látva, rögtön gombóc szorult a torkába, nem tudta, mitévő legyen. Félt tőle, hogy mi lehet benne, hogy mik is a másik érzései. Nem akart arra sem gondolni, hogy már itt van a búcsú ideje. Csak vele szerette volna tölteni az összes idejét a szabad ég alatt, boldogan és semmit sem téve. Azt gondolta, hogy ez nem valósulhat meg soha, ezért szomorúan becsapta a szekrényének az ajtaját, majd a holmiját felkapva elindult a dolgára. Eunbi eközben úgy érezte, hogy nem kellett volna odaadnia neki azt az ajándékot. Úgy dobogott a szíve, ahogy még sosem, nem tudta, hogy barátnőjének fog-e tetszeni, vagy, hogy egyáltalán ugyanazt érzi-e iránta, amit ő. Tele volt kétségekkel, de többé már nem hátrálhatott vissza. 

Miután vége lett a tanításnak, a biciklijére felpattanva elindult a Han folyóhoz, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Leült egy padra, majd kémlelni kezdte a tökéletesen fénylő kék vizet, amely nyugodtan folydogált. Ő is olyan nyugodt akart lenni, de akkor olyan volt a lelke, mint a csobogó víz, amelyet a szél felbolygatott, és soha többet nem tudott már lepihenni. Csakúgy cikáztak a gondolatai, még találkozni akart vele egyszer, de nem mert volna a gyönyörű, mélybarna szemeibe nézni. 

Yerin a buszmegállóban várta a megfelelő járatot, miközben görcsösen szorongatta a zenelejátszót a kezei közt. Mikor megérkezett a várva várt jármű, felszállt rá, majd leült a leghátsó ülésre. Félve megfogta a kis gombszerű hallgatókat, és behelyezte őket füleibe, majd egyszer csak meghallotta szerelme csilingelő hangját, amitől egyre jobban izgulni kezdett.

„Képtelen vagyok közelebb lépni hozzád, csak bolyongok. Kedvellek, de én más irányba nézek. Minél inkább közelebb próbálok kerülni hozzád, egyre jobban eltávolodunk egymástól, ahogy a szívünk is. Képtelenek vagyunk találkozni, csak sodródunk az árral. Olyanok vagyunk, akár a párhuzamos vonalak… Butaság, egy nap biztosan találkozni fogunk, addig is várni fogok rád!”

Őrülten vert a szíve, még meg is állította egy pillanatra a zenét, míg felfogta, az ő egyetlen Eunbije szereti őt. Egy nagy mosolyra húzódtak ajkai, majd megint elindította a számot.

„Bár nem tudtam elmondani, én csakis téged szerettelek, éppúgy, ahogy gyermekkori álmainkat, pont, mint egy csodát. Versenyt futva az idővel, bárcsak felnőttek lehetnénk, a hasadékokon keresztül hadd fogjam meg a kezedet!”

Ezen szavak hallatán könny szaladt szemeibe, s a boldogságtól nem is tudta, hogy mit csináljon. Csak azt tudta, hogy most azonnal látni akarja barátnőjét és el szeretné mondani neki, hogy ő is pont ugyanígy érez. Fejét a busz ablakának támasztotta, majd kinézett rajta, és észrevette, hogy elkezdtek esni a tökéletesen fehér hópelyhek. Azt gondolta, ez egy jel, így hát hirtelen felpattant az üléséből, és a vészcsengőt megnyomva várta, hogy az ajtók kinyíljanak előtte élete legfontosabb állomásánál, majd csak rohant, hogy még elérje azt a lányt, akire egész eddig vágyott.

Eunbi nosztalgikusan bágyadt rá egykori fémből készült névtáblájára, majd lassan végigsimított rajta, és visszagondolt arra a napra, amikor először találkozott Yerinnel. A középiskola első tanévének legelső napján mind a két lány sietett a termébe, de annyira figyelmetlenek és fiatalok voltak, hogy nem néztek rendesen az orruk elé. Összeütköztek, amitől elejtették könyveiket és füzeteiket. Ahogy egyszerre lehajoltak értük, a kezeik összeértek, majd teljesen elpirulva rántották el azokat onnan. Abban a pillanatban megtetszettek egymásnak. Ezekre az emlékekre melegség járta át Eunbi egész testét, majd szomorkásan felnézett az égre, és konstatálta, hogy apró pelyhekben esik a hó. Meglepődöttségében eltátotta a száját, de hamarosan átfutott az agyán a felismerés. Érezte őt, és azt is, hogy ez egy jel arra, hogy most igenis találkozni fognak. Gyorsan felállt a padról és futni kezdett arra, amerre a szél fújta a céltalan kis hópelyheket.

A titkos búvóhelyük volt az a megálló, ahol abbamaradt a hóesés és megpillantva a másikat csak meghatódva álltak egymással szemben farkasszemet nézve. Yerin volt az, aki eltávolította a közöttük lévő távolságot, majd Eunbi nyakába ugorva mondta ki azokat a szavakat, amelyeket eddig soha sem mert.

- Én is szeretlek téged, Eunbi-yah! Csakis téged, mindennél jobban! – kezdett el pityeregni, mire barátnője elvált tőle és megsimította selymes haját, majd a homlokára lehelt egy kicsike csókot.
- Ne sírj, hiszen végre találkoztunk, és többé nem kell egyedül lennünk!

Letörölte könnyeit, majd lassan egymás ajkaira hajoltak, és érezték, hogy szeretetre vágyó szíveiket melegség járta át, majd egymásra találva fonódtak össze, többé el nem eresztve a másikat ebben a rút, s kegyetlen világban.